Sztánai kirándulás

Útra készen!

November elején kirándulást szerveztünk az évfolyammal Sztánára . A szerveztünk szó használata azonban érzésem szerint kicsit eltér a valóságtól, egyrészt azért, mert Szabó Zsolt tanár úr szervezte a kirándulás nagy részét, vagyis a szállást, a közös főzéshez a hozzávalókat, az ottani programot, illetve ő járt utána a vonatok menetrendének is. A diákok feladata csak az lett volna, hogy úgy oldjuk meg saját dolgainkat, és olyan időpontra kerüljön a kirándulás, amikor ha nem is mindenkinek, de a társaság nagy részének megfelelő legyen. Ez, érzésem szerint nem sikerült, mert összesen tízen voltunk, és én még csütörtök délután nem tudtam, hogy péntek reggel kik lesznek azok, akik ott lesznek, de ezt a kommunikációs zavart fogjuk arra, hogy még nem igazán ismertük egymást, nem állt rendelkezésünkre elég idő összerázódni.

Mindezek ellenére péntek reggel elindult a kis csapat. Kicsit zűrösen, mert Zsolt és Balázs majdnem lekésték a vonatot , és én is elaludtam. Szerencsémre autóval mentem, Bea és Emőke társaságában. Mikor letértünk a főútról, megijedtem kicsit, mert jobb útra számítottam, mint amilyen volt, és sikerült el is tévedni. De jött a felmentő sereg, megtaláltuk egymást, és így megérkeztünk mi is a szálláshelyre. A kalotaszegi mintázatú kapu és a benti, szintén kalotaszegi formákkal díszített bútorzat számomra otthonossá tette a helyet. A tízórai elfogyasztása után elindultunk egy kis terepszemlére, és meghódítottuk a Csiga-dombot. Ennyit gyerekkoromban gyalogoltam csak utoljára a mérai dombok között, de jól esett a friss levegő. Ezután leereszkedtünk a sztánai állatorvos tanyájához, ahol megismerkedtünk a lovakkal. Az első csoport el is indult lóháton bejárni a határt, mi pedig nekiláttunk a vacsora elkészítésének. Egyikünket sem lehetett főszakácsnak nevezni, de ehhez képest vidám hangulatban, és szerintem jól végrehajtottuk a feladat ránk eső részét. 

Egy lóerő a menő

Közben megérkezett a váltás, visszajöttek a lovak, lovasokkal együtt, így mi is nyeregbe pattanhattunk. Sikerült mindenkinek lába közé venni a lovát kisebb nehézségekkel, és elindultunk, nagyobb nehézségekkel, amik aztán a vasútnál újra jelentkeztek. Ezután viszonylag simán ment a lovaglás, a vágtázáshoz azonban az én tudásom már nem volt elég. A táj is szép volt, habár ebből nem minden maradt meg az emlékezetemben, mert nagyon figyeltem arra, hogy le ne zuhanjak. Miután egy lóerős társainkat leparkoltuk, indultunk is vissza a házhoz, ahol a többiek már vártak a vacsorával. A pityókatokány kicsit csípős volt, de nekem nagyon tetszett, szerintem finomra sikerült. Az elfogyasztott pálinka megtette hatását, mikorra kiültünk a tornácra, már mindenkinek jó kedve volt. A varázslatos műanyagzacskó hűségesen adogatta nekem a sört, elkezdődött a viccmesélés, a jobbnál jobb poénok egymást követték, a hangulat nagyon jó volt. Az időjárás is kedvezett nekünk, nem volt hideg, így azt hiszem, majdnem éjfélig kint ülhettünk. Utána a konyhában folytattuk, amit kint elkezdtünk, és szerintem már korán lehetett, amikor a fáradtság végül legyűrte jókedvünket, és lefeküdtünk.

A reggel túl hamar és hirtelen kezdődött, de a kis torna felfrissített. Látogatás a sztánai lelkésznél volt a következő célkitűzés, ehhez ismét sétálni kellett. Útközben Balázs és én elkezdtünk telefonálni, aminek sajnos az lett a vége, hogy lemaradtunk a többiektől, néha még egymástól is, és akkorát bolyongtunk, hogy lekéstük a tiszteletessel folytatott beszélgetés nagy részét. Annyit azonban még észrevettem, hogy a sztánai templom nagyon hasonlít a méraihoz, és ez egy kicsit meglepett. A többiek megkóstolták a pap bácsi szilvapálinkáját  is, azonban én ezt már nem engedhettem meg magamnak, mert tudtam, nemsokára el kell hagynom a többieket. Így is volt, mikor visszaértünk a házhoz, csomagoltam és hazamentem. Nagyon bántam, hogy nem kóstolhatom meg a túróspuliszkát, ami a képzeletbeli étlapon volt, és nem lehetett részem még egy sztánai estében. Talán majd legközelebb.