Theiss Eliza
"Megtalálni azon dolgok értelmét, amit a hallgatás helyettesít" - Nádas Péter kijelentése motója is lehetett volna a Korunk Akadémia április 7-i felolvasóestjének, amelynek központi témái a csend, tabuk és a szeretkezés voltak.
A Balázs Imre József moderált felolvasóesten megközelítőleg kétszázan vettek részt. Így nemcsak minden szék, de szinte minden ablakpárkány is foglalt volt a Tranzit Házban. Ez, és az összegyűltek változatos életkora bizonyította, hogy az első kolozsvári Nádas Péter felolvasóest rég várt esemény volt.
A kétórás találkozón a Kossuth-díjas szerző életének és munkásságának több központi témáját érintette, hol megnevettető, hol sokkoló hangnemben. A "hova kell tenni a fogkefét, hogyan kell kinyomni a tubusból a fogpasztát – ezek mind komoly problémák" és "a hallgatásnak van egy misztikus kvalitása" jellegű replikáit tipikus nádas péteri nyugodtsággal adta elbűvölt közönségének. Annak a közönségnek, aki egyetlen dolgot kifogásolt: a sikertelen hangosítást.
A diktatúra korára emlékezve Nádas a csendet mint hallgatást közelítette meg, mint a beszéd negatívumát: "a diktatúrában a csendnek külön értéke van, mondanivalója", akárcsak az ezt parancsra megtörő tapsnak. Említette a diktatúra tilalomlistáját, amely tartalmazta miről kell hallgatni, miről szabad beszélni és hogyan. Kifejtette, hogy nemcsak a diktatúrák rendelkeznek tilalomlistákkal, hanem a demokráciák is – maga a demokrácia legitimitása tabutéma a 21. század társadalmaiban, amelyek szólásszabadsággal kérkednek.
A legnagyobb tabu pedig a szerelem és szeretkezés, még mai túlszexualizált világunkban is . Hiszen még mindig erősek a társadalmi konvenciók, hogy miről kell hallgatni a szerelmi érintkezést illetően – úgy lelki, mint testi vonatkozásaiban, illetve, hogyan lehet beszélni róla. Nádas szerint ennek a diskurzusnak pedig semmi köze ahhoz, ami valójában történik két ember között: "csak áttételesen értesülünk szeretkezéseinkről". Nemcsak külső, de belső nyelvünk is hiányzik, ami képes legyen az élményt leírni. Klinikai nyelvezetet használunk, esetleg szimbolikusat, vagy, mint manapság egyre gyakrabban, obszcén szavakat , amit "bimbózó diáklányok is használnak az autóbuszon".
Mint szerző, aki a szerelmet nem társadalmi vagy politikai kérdésként kezeli, hanem önmagában és mikro történésein keresztül, gyakran szembesül az obszcenitás vádjával. Ezúttal kihasználta az alkalmat, hogy tisztázza: ő azokat a kifejezéseket használja, amelyeket mindenki megért.
A közönséget különösen megfogott az idő és halál témája, amelyet a szerző 1993-as három és fél perces klinikai halála kapcsán vezetett be. Elmondta: "az idő, mint olyan, csak átmenet, ha létezel is benne, csak átmenet".
A találkozást két felolvasás fűszerezte, majd néhány kérdés egy túllelkesült rajongótól, aki barokk körmondataiban önnön kérdéseire válaszolt, a szerző és közönség együttes derültségére. Az est hagyományos könyvdedikálással zárult.
