Székelyek. Magasabban.

Senkinek nem sikerült felérnie a négy székely hegymászó közül a „türkiz istennőnek” becézett Cho Oyu csúcsára. 

  

 A Székelyek a magasban expedíciósorozat a sepsiszentgyörgyi Alpin Sport Egyesület szervezésében 2000-ben indult el, Tulit Zsombor kezdeményezésére.Célja, hogy erdélyi alpinisták eljussanak a hét kontinens hét legmagasabb hegyére és kitűzzék a székely zászlót. „A fő célunk az, hogy emberközelbe hozzuk a magashegyi mászást, hiszen ez bárki számára elérhető, nem kell félistennek születni ahhoz, hogy az ember elmehessen a magas hegyekbe. Kellő támogatással, valami itthoni felkészüléssel ezek mind elérhetőek.” – mondta Tulit Zsombor, alpinista, az Alpin Sport Egyesület vezetője. (a székelyek a magasban hivatalos oldala)

Az erdélyi hegymászócsapat expedíciója egy ideig jól haladt. A Katmanduban  elintézett adminisztrációs teendők után, az akklimatizációs folyamattal kezdték. Tuliték a fokozatosság elve szerint haladtak, lépcsőzetesen jutottak  egyre magasabban fekvő településekig.  

 

Tulit Zsombor az Erdély FM-nek adott interjúban arról beszélt, hogy az akklimatizációt tablettákkal is fel lehet gyorsítani. Társai éltek is ezzel a lehetőséggel. Tulit allergiája miatt nem szedhette a Diamax nevű gyógyszert. Kérdéses, hogy ezért-e, de az elsők között kényszerült feladni a székelyek közül a mászást. Tulit  a 7200 méteren fekvő kettes táborig jutott el, ahol a szintén lebetegedett Sükös Józseffel lemondtak a hódításról. 

Május 23-án Tóásó István és Szabó Zoltán hegymászók megérkeztek Katmanduba. Tulit Zsomborral és Sükös Józseffel, az expedíció másik két tagjával együtt értékelték a közösen, majd külön-külön meghozott döntéseiket. A Cho-Oyu csúcsra tartó két székely hegymászó, Tóásó István és Szabó Zoltán május 20-án erős viharba került és 8000 m-en visszafordulásra kényszerült. Mindketten egészségesek, a részletekről a lenti táborból tájékoztatnak.

  

Sikerként értékelik, hogy együtt, mindannyian épen, egészségesen térhetnek haza. Fáj ugyan, hogy a csúcsig hiányzó, száznál alig több utolsó métereket nem sikerült megtenniük, mégis helyesnek ítélik -utólag is – , hogy felelőtlenül nem sodorták veszélybe önmaguk és társaik életét. Bölcs dolognak tartják, hogy oxigénpalack nélkül, a váratlanul rendkívül kedvezőtlenre fordult időjárásban nem kísértették a lehetetlent.

A magashegyi hegymászás mesterfogásai

A magashegyi mászás nem "túrázás, csak kicsit magasabban". Speciális módszerek híján nehéz lenne feljutni 5-7000 méteres magasság fölé. Ingázás, csapatmunka, különleges felszerelés. A magashegyi hegymászás nem csak abban különbözik a túrázástól, alacsonyabb csúcsok meghódításától, trekkingtől, hogy magasabban van az ember. A magasság növekedése 5-7000 méter felett ugyanis minőségileg változtat a mászás stílusán. 

A dolog egyik része a távolság. A magasság gátja a technikai civilizáció terjedésének, azaz a magashegyek környékétől távol vannak az úton megközelíthető települések. Rövid túrát tehát nem lehet tenni a hegyhez, hiszen már maga az oda-vissza út heteket vehet igénybe. A hosszabb túrákhoz viszont több felszerelés kell, sok élelem, kommunikációs eszközök. Három-négy főnél ez a felszerelés mennyiség, a hegymászó eszközöket is beleszámítva 2-400 kg is lehet. A túrázással, trekkinggel és az alacsonyabban történő hegymászással szemben itt megjelennek azok az emberek, akik csak a felszerelés mozgatása végett vannak jelen: a teherhordók.  A teherhordókkal pedig vége a spontánul szerveződő túráknak. Tervek kellenek, és főleg sok pénz. Érthető hát, hogy a magashegyi hegymászás miért kerül mind közelebb az üzleti élethez. 

Igen kevés magánember engedheti meg magának az önerőből való expedíciózást. Az utóbbi években már egész iparág épült a magashegyi mászásra. Hegyivezetők, hivatásos hegymászók, expedíciószervező cégek jelentek meg a piacon, ott, ahol addig csak romantikus hősök mozogtak. Akik pedig "csak" jó mászók, gazdag támogatók, szponzorok, hirdetők pénzén juthatnak el álmaik hegyéhez. 

 A jellegzetes magashegyi stílus kialakításában a távolságnál is jelentősebb hatása van azonban a magasság okozta oxigénhiánynak. Egy átlagos fizikai állapotú, tengerszint körüli magasságon élő ember 2-3000 méterre érve találkozik először az oxigénhiány tüneteivel, a fejfájással, bágyadtsággal, fáradékonysággal. Pedig ebben a magasságban a tengerszinti oxigénmennyiségnek még csak az egynegyede hiányzik. 5500 méteren már komoly az infláció: egy levegővétellel a lenti oxigén feléhez juthat a hegymászó, 8000 felett pedig egy a levegővétel már csak a harmadát éri. Az oxigén hiánya megterheli az egész szervezetet, a szívet, az izmokat is.

A magassághoz lehet azonban alkalmazkodni, akklimatizálódni. Az akklimatizáció nem testedzést jelent, hanem a test hozzászoktatását a az oxigénhiányos állapothoz. Ez pedig egyféleképpen megy: ha rövid időkre oxigénhiányos helyeken, azaz nagy magasságban tartózkodik az ember. Tehát a magashegyi mászás során a hegymászók nem egyszerűen elindulnak kitűzött csúcs felé, át minden veszélyen, hanem ráadásul még az akklimatizációval is törődniük kell. Azaz rövid időkre fel kell kapaszkodniuk nagy magasságba, aztán visszamászni, pihenni, majd még egy kicsit magasabbra. Fontos szerepet játszik az alaptábor, ahol a legtöbb időt töltik a hegymászók, és ahol a lehető legnagyobb kényelmet igyekeznek teremteni: van konyhasátor, szakács, orvos, és az alaptábori munkák szervezésére még alaptáborvezető is.

A fentiek szerint tehát, egy négy táborral mászható csúcsra eképpen jutnak fel: Az alaptáborból felkapaszkodnak egy bizonyos magasságba, és ott egyetlen éjszakára letáboroznak. A hegymászók nem sokat alszanak aznap este, és nem azért, mert egymás szavába vágva sztoriznak hajnalig, hanem mert magashegyi betegségük van. Másnap örömmel térnek vissza az alacsonyabban fekvő alaptáborba. Sátraikat, felszerelésük egy részét azonban ott hagyják a hegyen, ezzel megalapítva az első tábort. 

  

A visszatérést követő néhány napos pihenő alatt a mászók vörösvértestjei olyannyira felszaporodnak, hogy a következő alkalommal már jóval az első tábor fölé jutnak, és az ott felállított kettes táborban élik meg az előző alkalommal már tapasztalt fejfájást, rosszullétet. Másnap reggel pedig, a már ismert módon visszatérnek az alaptáborba.

A harmadik tábor azonban már olyan magasan van, hogy onnan már csak az első, vagy második táborba ereszkednek vissza a mind elcsigázottabbá váló mászók. A legfölső, négyes tábor után pedig a csúcs következik, majd még aznap vissza addig, amíg bírják. 8000 méter felett az ember már csak a legszükségesebb munkát végzi el. Nem törődik a szerepét vesztett felszereléssel: a legmagasabban lévő táborok fenn maradnak a hegyen, a szél és a havazás martalékául.

A fentieken túl meg kell még említeni a magassággal egyre szélsőségesebbé váló időjárást. Nem véletlen, hogy a magashegyeket nem magányos hősök, hanem jól szervezett csapatok másszák meg. Még a szólómászásaikról elhíresült nagy nevek (pl Reinhold Messner) mögött is összehangolt csapatmunkát találunk. Néha vannak csak kivételek, azok is inkább kényszerből. Megjegyzem, hogy az egyik ilyen hihetetlen, magányos teljesítmény magyar ember nevéhez kötődik. Erőss Zsolt 1999-ben, gyakorlatilag háttércsapat nélkül, egyedül és titokban megmászta a Föld egyik legnehezebb 8000-esét, a Nanga Parbatot.

A székely csapatról minden bizonnyal hallani fogunk még. A csapatvezető elmondása szerint folytatják az expedíciósorozatot, melynek célja, hogy az alpinisták a hét kontinens hét legmagasabb hegyére tűzzék ki a székely zászlót. A hétből még csak öt van meg...

 Berecki Emőke