,,Lázadunk a csend és hallgatás ellen”

Beszélgetés Szabó Attilával, a Vive La Noiz basszusgitárosával

Angi, Adela, Lehel és Attila

A kolozsvári Vive la Noiz együttes több mint 2 évig nyomult a színpadokon és hódította a közönséget. Sok helyen zenéltek már, többek között Kolozsváron, a La ţevi-ben, illetve más helyeken, a rajongóiknak. A zenekar jelenlegi felállásában egy énekes – aki mellesleg ritmushangszereken is játszik –, egy szólógitáros, egy basszusgitáros és egy dobos mutatják meg tehetségüket. A 21 éves margittai basszusgitáros Szabó Attila elmondta, mivel a csapat tagjai különböző zenei ízléssel rendelkeznek, kevert műfajt hoztak létre maguknak, amit alternatív/indie/ska/reagge/punk/ rock kategóriákba sorolhatnánk. Ők leginkább indie-nek nevezik.

,, Mindent beleadtunk…”

- mondja Attila az együttes nevében

– Nagyon jól sikerült a szombat esti  koncertetek. Az együttes ezt hogyan látja?

– Valóban sikeres volt, mi mindent beleadtunk, meg is  voltunk  elégedve az eredménnyel. Jól esett új arcokat látni, mert ilyenkor úgy érezzük, egyre több embert érint a zenénk.

– Másfél órán keresztül zenéltetek. Hány dallal készült az együttes?

– Tizenkét számmal  készültünk. A közönség elvárta, hogy játszunk még, de a nadrágom már két árnyalattal sötétebb volt az izzadságtól, s a dobosunk „vérét adta”  a koncertért, nagyon csúnyán feltört a keze. Érdekes jelenet volt, amikor mutatta nekünk a kezeit, de neki nem az volt a fontos, hanem az, hogy véres lett a nadrágja – meséli mosolyogva Attila.

– Az együttes neve Vive la Noiz. Honnan ered az elnevezés, és mit jelent?

– A Vive la Noiz tulajdonképpen egy francia-angol szójáték, jelentése: éljen a zaj, a lázadás! Már a nevünk is sokat elárul a stílusunkról: lázadunk a csend és hallgatás ellen, nem kell sötéten látni a világot! A dalok szövegei is ezt az üzenetet hordozzák magukban, és inkább a fiataloknak szólnak: szép, de nehéz a fiatalság, de nem kibírhatatlan!

– Hogyan jött létre a csapat?

– A legelső formáció még Besztercén jött létre 2007-ben, és három lányból állt: Adela az énekes, Angi a gitáros és Ana volt a dobos, aki egészségügyi okok miatt később kivált az együttesből. Én akkoriban egy másik csapattal játszottam, ahol együtt zenéltem Lehellel, aki már dobosa volt a Vive la Noiz-nak. Nevettünk rajta a társaimmal, hogy egy lánycsapatban zenél egy iskolai pincében. Aztán egy alkalommal meghívott engem is az egyik próbájukra, ahol poénból összeállítottunk három dalt. Bevallom őszintén, nagyon tetszett. Hazafelé menet féltem, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy velük zenélhettem. De másnap felhívtak és megkérdezték elvállalom-e, hogy ezentúl velük zenéljek, amire természetesen igent válaszoltam. Azóta nem változott a felállás, Adela ének, Angi gitár, Lehel dobok és én basszusgitár.

– Milyen helyekre sikerült eljutnotok és kikkel léptetek fel közösen az elmúlt két év alatt?

– Felléptünk három alkalommal Bukarestben, voltunk Besztercén is, a környéken pedig folyamatosan fellépünk. Nyáron volt egy két hetes turnénk, amely állomásai Tulcea, Vama Veche, Costineşti, Bukarest, Zilah, Budapest és környéke voltak. Közös koncerjeink az OCS, Zdob şi Zdub, Cargo, Umber Smith, Shadow birds, Kumm és Jokerman együttesekkel voltak, ezek közül példaként tekintünk az Urma, a Kumm, az OCS együttesekre. Ez is tükrözi, hogy mennyire változatos a zenénk.

– Van már egy hivatalosan megjelent nagylemezetek.

– Hál’istennek sikerült megjelentetni az első korongot, amely a Dark Clouds and Sylver Lining címet viseli, ami azt takarja, hogy van még fénysugár a sötét felhők felett. Jelenleg készülőben van a második album is.

– A dalok többnyire angol nyelven szólnak, de vannak román és francia szövegek is.

– Ezen a három nyelven adunk hangot a gondolatainknak. Magyar szövegeink még nincsenek, ugyanis az énekesnőnk román anyanyelvű. Bár valószínű, hogy a jövőben magyarul is megszólalunk.

– Melyek a legismertebb, legsikeresebb szerzeményeitek?

– A legsikeresebb dalok az angol nyelvű Bird song, a Pure some coffee in my vain és a Lazey, de a koncerteken még népszerű román Lumea la picioare és a francia Fontez moi la paix.

– Mely dalok állnak legközelebb hozzád/hozzátok?

– Az én kedvencem a már említett francia Fontez moi la paix. Talán azért, mert ez tükrözi legjobban a zenei stílusomat, a funky-t. Általába azok a dalok tetszenek nekünk, amelyek a közönségnek is.

– Ha jól tudom, készítettetek már videofelvételeket is.

– Egyelőre a Bird song és az On a roll videói készültek el. Viszont nemsokára a harmadik is elkészül, amit majd egy szakértő stábbal forgattatunk le. Egyelőre az új nagylemezen dolgozunk. A hangsávokat egy bukaresti stúdióban fogjuk rögzíteni és lekeverni. A repertoár nagy és sokszínű, mindegyikünknek megvan a maga kedvence, ezek azonban zeneileg gyakran különböznek. Ezért még nem tudjuk, mikorra áll össze a végleges anyag.

Guszti bá’ és Jolánka Attila kezében

– Meséld el, pontosabban, hogyan sikerült a zenekarba kerülni!

– Egy másik projektben együtt zenéltem Lehellel, aki már dobosa volt az együttesnek, és nevettünk rajta a társaimmal azért, hogy lányokkal szokott zenélni egy iskola pincéjében. Egyik alkalommal meghívott engem is egy próbára, ahol viccből összeállítottunk három dalt. Bevallom őszintén, nagyon tetszett. Hazamenet féltem, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy velük zenélhettem. De másnap felhívtak és megkérdezték elvállalom-e, hogy ezentúl velük zenéljek, amire, természetesen, – egy nagy vigyorral a képemen – igent válaszoltam. S azóta nem változott a felállás.

– Mit jelent számodra, hogy egy komolyabb, elismertebb együttesben  játszhatsz?

– Hát… Igazából  egy régi álmom vált valóra. Nem is reméltem volna, hogy az első zenekarba való felkérés mögött rejtőzött az életem célja.

– Mióta zenélsz, gitározol?

– A “zene mániám” furcsán alakult ki. Mikor elkezdtem rock zenét, hard metalt hallgatni, az egyik barátom meghívott egy gitárórára. Ez 5 éve volt, és annyira megtetszett, hogy 2 évig minden napom  6 órája gyakorlásról, illetve gitárórákról szólt. Ezalatt az idő alatt kifejlődött bennem, hogy zenélni jó és érdemes.

– Zenéltél más együttessel is?

– Otthon volt pár fellépés, ismert számokat adtunk elő a barátokkal: Tankcsapda, Eric Clapton, Metallica,  AC/DC,  Nirvana,  Pantera, Pink Floyd stb. számokat.

– Arra lettem figyelmes szombaton, hogy 5 húros basszusgitáron játszol. Láttam ahogyan kezelted: öt érintőt zártál közre az araszoddal és úgy zenéltél. A tied a hangszer? Mióta van meg neked? 

– Megközelítőleg 2 éve. Én törtem be, azóta kicsit megkopott a fénye. Nekem van egy szokásom: elnevezni azokat a tárgyakat amelyekhez ragaszkodom. Őt mikor megvásároltam, elneveztem Jolánkának. Hiszen ő is már egy élő személy az együttesben. Előtte volt egy Guszti bá’m. – magyarázza mutogatva Attila.

– És mi lett a sorsa Guszti bá’nak? Mért mondtál le róla?

Még mindig megvan. Öregebb, mint én. 22 éves lehet, nagy utat járt be. Az államokból hozták: megjárta a Kumm zenekart, Keresztesi Levente használta, azután Papp László… Két év pihenés után pedig hozzám került. Azért mondtam le róla, mert Jolánkán több szabadság van. De mikor dalfelvételek vannak, olyankor még előveszem, mert design és hangzás szempontjából jobb, mint az új gitárom.

– Mindenkit így becézgetsz, vagy csak azt, ami hozzád közel áll?

– Igazából mániám a számomra fontos tárgyakat, embereket megnevezni, de azért nem szoktam túlzásokba esni.

Azt is megfigyeltem, hogy Jolánkához nem szabad hozzányúlni. Ennyire félted?

– Igen, féltem, mert Ő számomra egy élőlény. Ő a törékeny kedvesem, akit nagyon szeretek, hiszen sok utat tettünk meg együtt. A gitár az életem!

– Most kimondottan a koncertekre célzol? Vagy milyen utakra?

– Hát a koncertekre is, de általában, mindenhova magammal viszem. Ha nem Jolánkát, akkor Guszti bá’t, de egyedül nem megyek el több időre hazulról. Gitározás nélkül el sem tudom képzelni a napjaimat!

– És mielőtt gitározni kezdtél, akkor mivel töltötted a szabadidődet?

– Zenét hallgattam, koncertekre járogattam, és álmodoztam: mikor leszek majd én is tagja egy együttesnek?

– Mit szoktál érezni a koncertek ideje alatt?

– Általában annyira átélem a zenét, hogy a koncert csak egy pillanatnak tűnik. Nincs időm még a lámpalázra se! Mottóm: „A közös tulajdonság a művészben és a tudósban: a megszállottság és az önfeláldozás.”

O.K.(új média)