Gyerekkorom óta állatbarát vagyok. A legyet kihajtottam az ablakon, a hangyát morzsával etettem és a csigának befőttes üvegbe ligetet varázsoltam. A tömbházban papagájt és hörcsögöt tartottam, két hétig még macskát is. Persze inkább kutya-, mint macskapárti vagyok…
Milla egy serdülő korban levő moszkvai őrkutya, idén tölti a három évet. Fizikuma megköveteli, hogy az ember tisztelettel nézzen rá, de én sosem féltem tőle. Már négy hónapja élek együtt vele és vasárnap délben először vittem egyedül sétálni. Pontosabban a szüleimmel, de a “kislány” őket eddig még csak kétszer látta. Szóval “egyedül” vittem.
Igazából még mindig nem tudom eldönteni, hogy én vittem őt vagy ő engem. Ezen a poton elgondolkodom azon a minimális, tíz kilógrammnyi súlykülönbségen, persze az ő javára. Az utcában (a központig) minden ház udvarán jobb esetben egy kutya van. Milla büszkén szedte a lábát, olykor visszahúztam, mondván, hogy: “nem tudlak utólérni!!!”. Amúgy ő sosem ugat… indokolatlanul. Most sem ugatott. Csak megmutatta magát a többi kutyának: ”Há-há! Most én vagyok kint. Látjátok?? Itt sétálok le s fel előttetek. Igaz, milyen bosszantó? Na ugye. Ne ugass, te kis csámpás, nem bántalak. Csak… beköszönök. SZIA!!! Megyek a kocsmába és bárányhúst fogok enni… Nekem tették félre. Juhász kutya vagyok, nem kellene megennem a bárányhúst, de… nem tudok ellenállni. Húúú, mekkora vagy! Talán még nálam is nagyobb. Ez még nem ok arra, hogy ilyen rondán rámugass! Neveletlen fráter! Hiába ugrálsz, úgyis én vagyok kint, te meg bent. Na mit szólsz hozzá?? Kint vagyok, sétálok, kint vagyok, sétálok. Hééj, ne húzzál, megyek én, csak beszélgettünk egy kicsit…”. No és ez így ment tovább röpke ötven percen keresztül. A kocsmába érve Milla leheveredett a helyére és meg sem mukkant egész idő alatt. Hazafele elmaradt a séta, a kiadós ebéd rajtam is urrá lett…
Mindig tudtam, hogy Milla egy értelmes eb, azonban gondolatai most fogalmazódtak meg bennem először. Hétfőn délben ismét ebédelni készültünk kis kocsmánkba. Indulás előtt még megbeszéltünk valamit az udvaron, Milla pedig türelmetlenül várta a fejleményekete: “Na… indulunk már? Én kész vagyok. Mire vártok? Nem értem… mindannyian éhesek vagyunk. Hahóóóó!!! Indulhatunk!”. Hiába mondtuk neki, hogy menjen a helyére: “Nem értem miről beszéltek… Kész vagyok, csak rátok várok. A helyemre?! De hát, megyek veletek ebédelni. Ne hűlyéskedjetek. A tegnap is olyan szépen viselkedtem.” A kapu fele menet másodiknak állt a sorban: “Na, egye fene, leszek én a második, menj csak, nyisd a kaput nyugodtan, várok én, csak haladjunk…”. Kimentünk a kapun és Milla érthetetlenül rogyott össze: “Ezek ittthon hagytak. Én nem értem. Pedig velem aztán igazán nincs gondjuk. Itthon hagytak. Menjetek csak… maradok, egyedül, őrzöm a házat. Ez egy kutya feladata, elvégre, nem holmi kocsmákba járni és sült bárányt enni… Menjetek csak…”.
Ma elborult az ég, a levegőben a nyári zápor illatát fújta a szél. Az ajtót nyitva hagytam, hadd szellőzzön ki a cigaretta füst. A következő pillanatban Milla észrevétlenül surrant be a nyitott ajtón. Tekintetét a földre szegezte és határozott léptekkel osont az előszobába: “Nem veszel észre. Nem vagyok itt. Nem veszel észre. Nem vagyok itt….” Mondtam neki, hogy: “Milla, menj szépen ki, nem szabad bejönnöd. Na, menj szépen a helyedre…”. Milla a fal fele fordult: “Hagyj már békén! Nem látod, hogy nem vagyok itt?! Nem tudsz hozzám beszélni. Lá-lá-lá-lá.”. Lassan felémfordult és ici-pici fejecskéjét az ici-pici mancsai közt a padlóra lapította: “Most mééért nyaggatsz, hogy menjek ki?? Hát nem látod, hogy milyen csendben és mozdulatlanul fekszem itt?? Mindjárt jön a nagyidő. Érzem, hogy dörögni fog. Hadd maradjak bent! Naaaaaaaa, légyszi-légyszi!!”. Tekintetét arcomra szegezte és én csak mosolyogva simogattam az ici-pici fejecskéjét... (b. emőke)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése