Sztánai kirándulás

Útra készen!

November elején kirándulást szerveztünk az évfolyammal Sztánára . A szerveztünk szó használata azonban érzésem szerint kicsit eltér a valóságtól, egyrészt azért, mert Szabó Zsolt tanár úr szervezte a kirándulás nagy részét, vagyis a szállást, a közös főzéshez a hozzávalókat, az ottani programot, illetve ő járt utána a vonatok menetrendének is. A diákok feladata csak az lett volna, hogy úgy oldjuk meg saját dolgainkat, és olyan időpontra kerüljön a kirándulás, amikor ha nem is mindenkinek, de a társaság nagy részének megfelelő legyen. Ez, érzésem szerint nem sikerült, mert összesen tízen voltunk, és én még csütörtök délután nem tudtam, hogy péntek reggel kik lesznek azok, akik ott lesznek, de ezt a kommunikációs zavart fogjuk arra, hogy még nem igazán ismertük egymást, nem állt rendelkezésünkre elég idő összerázódni.

Mindezek ellenére péntek reggel elindult a kis csapat. Kicsit zűrösen, mert Zsolt és Balázs majdnem lekésték a vonatot , és én is elaludtam. Szerencsémre autóval mentem, Bea és Emőke társaságában. Mikor letértünk a főútról, megijedtem kicsit, mert jobb útra számítottam, mint amilyen volt, és sikerült el is tévedni. De jött a felmentő sereg, megtaláltuk egymást, és így megérkeztünk mi is a szálláshelyre. A kalotaszegi mintázatú kapu és a benti, szintén kalotaszegi formákkal díszített bútorzat számomra otthonossá tette a helyet. A tízórai elfogyasztása után elindultunk egy kis terepszemlére, és meghódítottuk a Csiga-dombot. Ennyit gyerekkoromban gyalogoltam csak utoljára a mérai dombok között, de jól esett a friss levegő. Ezután leereszkedtünk a sztánai állatorvos tanyájához, ahol megismerkedtünk a lovakkal. Az első csoport el is indult lóháton bejárni a határt, mi pedig nekiláttunk a vacsora elkészítésének. Egyikünket sem lehetett főszakácsnak nevezni, de ehhez képest vidám hangulatban, és szerintem jól végrehajtottuk a feladat ránk eső részét. 

Egy lóerő a menő

Közben megérkezett a váltás, visszajöttek a lovak, lovasokkal együtt, így mi is nyeregbe pattanhattunk. Sikerült mindenkinek lába közé venni a lovát kisebb nehézségekkel, és elindultunk, nagyobb nehézségekkel, amik aztán a vasútnál újra jelentkeztek. Ezután viszonylag simán ment a lovaglás, a vágtázáshoz azonban az én tudásom már nem volt elég. A táj is szép volt, habár ebből nem minden maradt meg az emlékezetemben, mert nagyon figyeltem arra, hogy le ne zuhanjak. Miután egy lóerős társainkat leparkoltuk, indultunk is vissza a házhoz, ahol a többiek már vártak a vacsorával. A pityókatokány kicsit csípős volt, de nekem nagyon tetszett, szerintem finomra sikerült. Az elfogyasztott pálinka megtette hatását, mikorra kiültünk a tornácra, már mindenkinek jó kedve volt. A varázslatos műanyagzacskó hűségesen adogatta nekem a sört, elkezdődött a viccmesélés, a jobbnál jobb poénok egymást követték, a hangulat nagyon jó volt. Az időjárás is kedvezett nekünk, nem volt hideg, így azt hiszem, majdnem éjfélig kint ülhettünk. Utána a konyhában folytattuk, amit kint elkezdtünk, és szerintem már korán lehetett, amikor a fáradtság végül legyűrte jókedvünket, és lefeküdtünk.

A reggel túl hamar és hirtelen kezdődött, de a kis torna felfrissített. Látogatás a sztánai lelkésznél volt a következő célkitűzés, ehhez ismét sétálni kellett. Útközben Balázs és én elkezdtünk telefonálni, aminek sajnos az lett a vége, hogy lemaradtunk a többiektől, néha még egymástól is, és akkorát bolyongtunk, hogy lekéstük a tiszteletessel folytatott beszélgetés nagy részét. Annyit azonban még észrevettem, hogy a sztánai templom nagyon hasonlít a méraihoz, és ez egy kicsit meglepett. A többiek megkóstolták a pap bácsi szilvapálinkáját  is, azonban én ezt már nem engedhettem meg magamnak, mert tudtam, nemsokára el kell hagynom a többieket. Így is volt, mikor visszaértünk a házhoz, csomagoltam és hazamentem. Nagyon bántam, hogy nem kóstolhatom meg a túróspuliszkát, ami a képzeletbeli étlapon volt, és nem lehetett részem még egy sztánai estében. Talán majd legközelebb.

Az elnök köre

Potozky László (Krónika)

A Bretter György Irodalmi Kör elnöke, Potozky László, április 18-án, mint ifjú prózaíró mutatkozott be az ülésen, másodjára. Először kezdőként olvasott fel, most azonban készülőben lévő novelláskötetének pár darabját mutatta be a több, mint 55 érdeklődőnek, akiknek sikerült bezsúfolódni a Bulgakov pincéjébe.

A résztvevők sokaságára valamelyest számítani lehetett, az esemény hirdetésére készült Facebook Event-en megjelenő visszajelzések alapján, úgyhogy aki biztosan ülni akart, az hamarabb odament. Azonban többiek sem maradtak mind hely nélkül, a székek folyamatosan érkeztek lefele, hogy mindenki kényelmesen tudjon figyelni a vendégre. 

Viszonylag pontosan elkezdődött a dolog: in medias res, Potozky három novellát olvasott fel, amit az  érdeklődők papíron követhettek, nem különben az összes többit is. Ez után a vitaindító, Balázs Imre József beszélt. Elmondta, mennyire könnyű és nehéz dolga van egyszerre, ugyanis Potozky szövegeibe nehéz belekötni, a vitaindításnak pedig ez lenne a célja. A Korunk főszerkesztője a novellák mélyére ásva pszichológiai archetípust fedezett fel bennük, amik Carl Gustav Jung kollektív tudattalanjához fűzik lazán az írásokat, a víz motívumának erős jelenléte miatt. Ugyanakkor laudálta az író szinte hihetetlenül kiforrott nyelvi készségeit, megemlítvén, hogy első anyagaitól kezdve nagyszerűen megírt munkákat készített. Ezt követően ismét három rövidprózával delektált az író, utána pedig jöhettek a kérdések és hozzászólások.

A vita, vagy találóbban megnevezve megbeszélés során több témakört érintett a közönség, Potozky beszámolt arról, hogy őt a sztori érdekli és elmondta: „Azt szeretem, hogyha történik valami.” Ez ellen Bréda Ferenc szólalt fel, aki állította, hogy szép, jó és kifejező, de a történetet nem véli felfedezni benne, s olyannyira meg volt állapodva ezen meggyőződésében, hogy kész volt fizetni egy sört annak, aki elmeséli röviden a történeteket. A prózaíró és a jól ismert Bréda nem csak ebben lelt vita témára, hanem a Bretter körök adminisztratív újításaiban is, ami végig bosszantani látszott az élettapasztalt urat. Ezen kívül többen  (nagyonis találóan) megjegyezték, hogy érződik a Potozky prózájában a mágikus realizmus hatása. Mindent összevetve egy általános megelégedettség jellemezte a közönség reakcióját.

Laci azt mondja: "Beszéljenek a tettek, a reakciók s a mondatok." Na, de ha nincs sztori, akkor? De van. Csak egyelőre még nem az A nyomorultak kaliberéhez hasonlatos, hanem inkább egy makro fényképéhez. Kiragad az életből egy jelenetet és prózába önti, hogy megmutassa másnak is, hiszen a fikción nem fog a fotográfia. A popornak pedig ez tetszik, jelezte a közönség is a tenyerek hosszú ideig tartó, hangos összeütésével (amivel rendszerint a tetszésünket vagy beleegyezésünket fejezzük ki, aztírja a WikiSzótár). Mert azért valljuk be, vastapsolni csak RoboCop és Iron Man tud.

Mire jó a meggyilkolt ember feje? – avagy vér egy kutya tetűjéből

„Mond e szavakat a lázadó szobra felett, melyet viaszból vagy agyagból készítettek, valamint egy papiruszlap felett, melyre friss festékkel ráírták az ő nevét, atyja nevét, anyja nevét...Pecsételd le minden tagját eme pecséttel melyen ez a kép van. Valóban jó, milliószor kipróbálták” – így hangzik egy, azon varázsigék közül, amelyet Szabó Csaba első éves mesteris régész hallgató mutatott be az EME székház előadótermében, Mágia az ókorban címmel. A felcím is témába vágó: „Végy egy denevér szemet...”

Az előadó: Szabó Csaba (forrás: Szabadság)

A KoMaTe Ókor szakosztályának szervezésében történt előadáson Szabó Csaba az ókorban használatos mágiába, az akkori hiedelmekbe és babonás szokásokba kalauzolta el a nézőt előadásával, amit gazdagon illusztrált power-point bemutató tett színesebbé. Bár nagyrészt történész hallgatók töltötték ki a terem ülőhelyeit, voltak azonban lelkes laikusok is, akiket a téma iránti kíváncsiság vezérelt.

A résztvevők megtudhatták többek között, hogy a mágia akkorban eléggé kapcsolódott a vallási szokásokhoz, valamint, hogy mindkettőnek valamilyen szinten az istenek megkörnyékezése volt az elsődleges célja. 

A mágia meghatározása mellett az előadó rátért a különböző kultúrák mágikus szokásainak ismertetésére, valamint ennek fajtáira, mint a közrendű mágia, fekete mágia, szofisztikált mágia (okkult tudomány), gyógyító mágia, nekromantia és démonidézés, valamint szerelmi varázslás és szélsőséges esetekben istenek fenyegetésének példáira.

Szó volt ezek mellett az átkokról és szerelmi bájitalokról, amelyekhez szándékosan nehezen beszerezhető hozzávalókat kértek a papok és mágusok, így csinálva üzletet az egészből, a mai „jósokhoz” és „gyógyítokhoz” hasonlóan. 

mágikus papirusz az ókorból, ami nem sokban különbözött az akkori gyógyászati könyvektől

Egy morbidnak hangzó szerelmi bájital receptje így hangzik: „meggyilkolt ember fejéből egy darab, hét szem árpa, mely azelőtt a sírban feküdt, 10 oipe (mértékegység) almamag, vér egy kutya tetüjéből  és az epedő szerelmes második ujjából, az illető spermája. Borba tenni, három szemet a bor szőlőjéből megenni, hétszer elmondani egy varázsigét”

Ezek mellett a résztvevők részletes elemzést kaptak az amulettek, mágikus gemmák, talizmánok, átoktáblák, valamint mágikus papiruszok szerepéről, jelentőségéről és állítólagos hatásairól, történész, régész szemmel.

Az előadást kötetlen beszélgetés zárta, amelyben az előadó választ adott a kíváncsiabbak feltett kérdéseire. Hozzáfűzte: reméli, hogy lesz még KoMaTe előadás, mivel erre nagyon szép számban gyűltek össze az érdeklődők.

AZ ÍRÓ LÁTOGATÁSA

"Nem vagyok irodalmár, csak szeretek írni"

Teltházzal szemben ül a terem hidegében, szorosra zárt szája, szűk vágású szeme beszédesebb minden mondatnál. Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője töri meg a hallgatást, elmondása szerint ürügyet keres az újabb Bodor Ádám-estre. Nincsen nehéz dolga: a szerző elsősorban törzsgyökeres kolozsvári, Magyarországra való kitelepüléséig itt élt, nemrég töltötte be hetvenötödik életévét, továbbá a közelmúltban jelent meg három könyve románra lefordítva. Aztán meg ott van a frissen megkapott kitüntetés, az Artisjus-díj. Az est mindezek ellenére a legújabb Bodor-kötetről, az Utolsó szénégetőkről szól.

Régi történeteket tartalmaz e könyv, melyeket Bodor Ádám a kitelepülését megelőző években írt az Utunk számára heti rendszerességgel; ezek a tárcák, novellák jelentették az egyetlen jövedelmi forrását a kommunista rezsim által meglehetősen rossz szemmel nézett írónak. Hogy kötetbe gyűjtve miért nem jelentek meg akkor? Mert közbejött a kitelepülés, a szerző pedig saját bevallása szerint megfeledkezett róluk, és egészen addig eszébe sem jutottak, míg Molnár Vilmos, a Székelyföld folyóirat szerkesztője egybegyűjtve át nem nyújtotta őket pár évvel ezelőtt. Ezt követően teljesen önálló életbe kezdtek ezek a szövegek: először újraközölte őket az Élet és Irodalom, majd a Magvető Kiadó gondozásában egybegyűjtve is megjelentek.

– Nem sok munkát adtam a szerkesztőknek, én válogattam, javítgattam az írásokat – felelte Bodor Ádám Balázs Imre József azon kérdésére, hogy milyen elv szerint szelektált azon írások között, melyeket az Utolsó szénégetőkbe szánt.

Aztán személyesebb kérdések következtek: Balázs Imre József arról faggatta Bodort, hogy hogyan fogadta Magyarország a határon túlról érkezőket, amikor ő áttelepült. A szűkszavúságáról ismert szerző csak annyit felelt a kérdésre: leereszkedéssel, mely alig akar kikopni az anyaországi gondolkodásból. Emellett sok évnek kellett eltelnie, míg odakint is elismerték a munkásságát, ezzel is beigazolva annak az ellenétét, hogy a magyar irodalom egységes. És ebbe hiába próbál meg egy határon túlról származó szerző otthonmaradt pályatársait ajánlva beleszólni, mert csak süket fülekre talál.

– Ahhoz mit szólsz, hogy sok fiatal prózaírónál tagadhatatlanul fellelhető a hatásod? – kérdezett tovább Balázs Imre József.

– Tudomást veszek a jelenségről, de nem én vagyok arra hivatott, hogy erről érdemben nyilatkozzam – felelte Bodor. – Különben sem szeretek az irodalomról beszélgetni, nem vagyok irodalmár, csak szeretek írni.

– Ezek szerint szerettél volna valami más lenni?

– Sajnos az a típusú ember vagyok, aki végképp alkalmatlan minden hasznos tevékenységre, ezért elmentem írónak. Szerettem volna meteorológus lenni, de az nem csak annyiból áll, hogy az ember nézi a felhőket.

Ezt követően Balázs Imre József kitért egy készülő antológiára, amely erdélyi írók írásait fogja tartalmazni. A szövegek közös szervező elve, hogy egytől-egyig az Állomás, éjszaka című Bodor-karcolat továbbírásai. Ennek kapcsán a meghívott elmondta: ő nem tudná folytatni a saját történetét, de biztos benne, hogy másnak ez sikerülhet.

– Több írásodat, például az Utolsó szénégetők tárcáit és Az érsek látogatását is határidőre írtad. Jó múzsa a határidő? – folytatta Balázs Imre József.

– Gyakran fogalmam sem volt, hogyan fog végződni a történet, sőt, arról sem, hogy miről írjak – felelte Bodor Ádám. – Megtörtént, hogy estefelé kihívtak a barátaim egy italra, én meg csak gubbasztottam az írógép előtt, és erőlködtem. Ezért van az, hogy vannak írásaim, melyek teljesen idegenek számomra, ilyen például a Megérkezés északra című novellám.

Bodor még hozzáfűzte, hogy az Érsek látogatásával kapcsolatosan (melyet rendelésre írt) már a leadáskor hiányérzete volt. A Sinistra körzetet viszont – mivel hosszasan és alaposan dolgozott rajta – legalább tízszer olvasta.

– Ez a kedvenc olvasmányom – mondta.

(A Bodor Ádámmal készült interjú itt, a szerző digitalizált műveit pedig ez alatt a link alatt érhetők el)

P. L.